Az Illúzió
Megkezdem lelki fejtegetéseimet. Hurrá, egy
újabb hülyeség. Most mit írjak? Elegem van
ebbõl az egészbõl. Egy hónapja talán
még kajakra élni akartam, aztán semmi. Az
iróasztalom egy nagy káosz, de a lelkem is az. Most
hívjam Istent? Az úgysem segítene. Már
errõl is letettem. Nincs már mi éltessen.
Úgy igazán lecseszem ezt az egészet. Eleget
kínlódtam már, pedig tulajdonképpen nincs
miért aggódnom: mindenki szeret, és csak
azért van a világon, hogy nekem segítsen.
Igen, így gondoltam sokáig. Talán ez is csak egy
lelki csalódás következménye. Nem tudom. Az
idõ majd eldönti. Én csak itt most vagyok magamnak,
és cseszek mindenre. Bár talpra tudnék
állni egy perc alatt, hiszen a sorsomat még én
irányítom. Nagyjából. Talán senkit
sem sértettem meg annyira, hogy ezért most meg tudna
ölni. Ezt még azért remélem. Senkit sem
akarok tiszta pillanataimban bántani, bár mindig
így lenne. Tulajdonképpen én csak azt hittem, hogy
a világ úgy rendeltetett, ahogy én azt
elképzeltem fene nagy harmóniában. És
minden reggel így is lépem át az alvás
küszöbét. Aztán belenézek a
tükörbe, bár ezt csak én tenném.
Felveszek egy álarcot, irány a suli.
Beszélünk ott mindenrõl, még arról is
amirõl nem kellene, és egész idõ alatt azon
imátkozom, hogy ne legyen már vége. Gyerünk
haza, és rá kell jönnöm, hogy ennek ez
egésznek úgy igazából semmi értelme
nincsen. Nincs a tanulásnak, nincs semminek. Majd egyszer, ha
talán majd röhögve fogom ezt a szöveget olvasni
jónéhány év múlva, egyre
õszülõ halántékkal, a leendõ
unoka tudatába. De addig mi lesz. Addig mi legyen az
életcél. Talán az, hogy a leendõ
idõre gondolva nekiveselkedek, és élem a
többi hozzám hasonló ember életét?
Nem, én ezt nem fogom fel olyan könnyen, mint egyesek.
Lehet, hogy egyszerûen szép az élet, de én
még erre sohasem jöttem rá. Nem leszek képes
feldolgozni az eljövendö akadályokat? Ki tudja. Egy
nagy kérdõjel az egész. És miben bizzak,
abban, hogy egyszer majd valaki megszán, és csak
úgy emberségbõl odajön hozzá és
megkérdezi, hogy mi van veled te hülye?
Én azt hittem, hogy ez csak úgy magától
értetõdik, de már ebben is csalódtam. De
persze azért ilyen mélyen senkinek sem panaszkodok. Az
nem illene hozzám... De mégis, ilyen helyzetbe mit tud az
ember csinálni? Most legyek neonáci vagy alkoholista,
esetleg öngyilkos?
Ez nem lenne megoldás, és ezt én is ugyanolyan
jól tudom, ha legalábbis szorult belém egy kis
intelligencia. Bár néha már ebben is
kételkedem. Egyszerûen mit keresek én itt. Mi
köze ennek az egésznek, az én emberi mivoltomhoz?
Most az lenne a legjobb, ha eltûnnék az ismeretlenbe, vagy
megpróbálnám megváltoztatni a
környezetem. Ez úgyse sikerülhet. Már nincs
olyan erõ, és nincs hozzá kellõ erejû
Isten se.
Isten. Nincs Isten. Legalábbis nem úgy, ahogy azt
mondják a templomban. Az az egész
színjáték csak arra jó, hogy minden
problémát eltemessünk valamibe, pedig az soha sem
fog megszûnni. Nem fognak attól még a piramisok
arrébb menni, hogy elmondunk két imát. A
csodák kora már régen lejárt. A
természetgyógyászok még sejtenek valamit, a
puszta hit erejébõl, de soha nem lesz még egyszer
olyan nagy ez az erõ, mint ami Krisztusban volt. És ha
lesz is, ha felbukkan egy igazi csodatevõ ember, aki mást
vall Istenként, inkább elégetjük
máglyán, minthogy szembesüljünk magunkkal, a
prolémáinkkal. Ha azt mondaná, hogy a
probléma vagy bûn sohasem nyerhet igazi megoldást,
vagy feloldozást - hát, mi nem fogunk rá hallgatni.
Nem lehet pedig ezeket elbarikádozni valami végsõ,
nagyon mély helyen. Van Isten, bizonyos értelemben
tényleg van, de ezt mi még nem tudjuk felfogni.
Használhatunk rá közhelyeket, hogy alapvetõ
törvényszerûség, az õsi harmónia
és egyebeket, de mégsem fogjuk soha igazán
felfogni. Én fejben szoktam hozzá fordulni, pedig
jól tudom, hogy csak magammal beszélgetek. Ettõl
még az alma gömbölyû fog maradni, és a
hegy sem fog Mohamedhez menni, de mégis kivert kutya fogok
maradni az én magamba forduló
társalgásommal. Nem fogok senkit sem
megváltoztatni, még magamat se. És el is szoktam
rajta tûnõdni: azért nem lehet ilyen
egyszerû, és ilyen kegyetlen az élet, az emberi
tudat!
Pedig az, hogy még megoldasz egy bármilyen feladatot, a
magfúziós folyamatok ugyanúgy fognak a Napban
lejátszódni, az emberbõl nem lesz majom, de ha
ezek mind megtörténnének az sem
érdekelné az úgynevezett Istent. Nem hiszem, hogy
ha még õ személyként létezne is,
akkor sajnálni tudna minket, pedig az õ feladata lenne,
hogy ha már értelmes lényként
ideküldött erre az istenverte bolygóra,
legalább valami értelmet adjon az életnek.
Hát, azt nem hiszem, hogy ha ez lett volna, akkor az
úgynevezett Teremtõ, csak úgy megteremtett minket
értelmes biomasszát, aztán meg uccu neki
csinálj, amit akarsz alapon itthagyott. Az nem lehet, hogy csak
azért hozott létre, hogy a hülyeségeinkkel
szórakozzon szabadidejében, aztán meg, ha beleunna
csak felrobbantaná a Napunkat, aztán agyõ ember.
Ezért nem tudok hinni a személyességében.
Most nem törõdik velünk, csak úgy vagyunk itt
magunknak, aztán ha halálodig mindent jól
csináltál, hát majd odafenn megveregeti a
válladat, és betessékel a mennyekbe, vagy ha
valamit elszúrsz, akkor beledob a süllyesztõbe? Ez
nekem, ha azt hiszem, hogy szuperintelligens, meg teljesen
tökéletes, hát magas. De lehet, hogy csak az
én kis 20. századi agyacskámnak tudható be
ez az agyrém. Mindegy. Én akkor is azt veszem
észre, hogy mindenki ebben a világban, még ha azt
hiszi, hogy teljesen boldog, akkor is egy álarc mögött
bújkál az értelmetlenség elõl. Ehhez
a végeredményhez mindenki saját maga is eljuthat,
akinek van egy kis önkritikája. Nem kell ehhez Einsteinnek
lenni, csak szét kell nézni egy kicsit.
Én is sok emberrel beszélgettem már úgy,
hogy akirõl még talán saját maga sem
gondolná, kimondta, hogy tulajdonképpen szerinte semmi
értelme nincsen az életének, pedig
látszólag minden a legnagyobb rendben van. De, ha
szóba hoztam volna neki ezt máskor, akkor illemi mosoly
mellett az egészet letagadná. De az a
legszörnyübb, hogy ez mindig, minden történelmi
korszakban így volt. Csak el kell rajta gondolkozni, hogy ha a
középkori parasztnak volt egy kis sütnivalója,
hát mi a fenének kaparta a földet egész
álló éven át. Hogy legyen egy ideig
kajája, aztán minden kezdõdjön
elõlrõl? Erre mindenki persze azt válaszolja, hogy
vannak gyerekei az illetõnek, meg persze azért nem olyan
hülye, hogy éhen haljon.
Igen, lehet. De a jövõ generáció
felnevelése iránti buzgalom, ami a gyerekek
szeretetébõl fakad, az nem egy rég elfeledett
állati ösztön emberi megnyilvánulása?
Ebben az esetben ez az egész élet nem lehet más,
mint az állatvilág ösztöneinek
kiélése minden cselekedetünkben egy kis
felelõségteljes gondolkodás
kíséretében, és így szépen
lassan eljutunk odáig, hogy a homo sapiens a majomtól
semmiben sem különbözik. Amit mi emberi
felsõbbrendûségen szajkózunk: az ész,
az értelem, a gondolkodás, az nem több mint egy
elképzelt illúzió, hiszen akármennyire is
ismerjük meg materiális világunkat kémiai
vagy fizikai képletek formájában, és legyen
a mi végsõ konzekvenciánk bármi: az
élet keretein belül mindig az ösztönök
fognak irányítani, és ebben az úgynevezett
Istenhez küldött imáink sokasága sem
segíthet. Míg ezt nem bírjuk felfogni, addig
ugyanúgy csak a magunk illúziójának,
és testi örömöknek fogunk élni.
Nem biztos, hogy ha ezt valaha is felismernénk, akkor az
egyház csõdbe menne, de az igen, hogy végül
is ez még rosszabb lenne. Hiszen képzeljük el azt az
embert, aki tudja, hogy csak egy ösztönlény, és
csináljon bármit, attól még nem fog
változni a világban sok minden, és ha
csinál valami hülyeséget, nem fog rajta
segíteni az istene, nem lesz hova menekülnie. Nem lehetne
neki kielégitõ akkor még a halál sem,
hiszen ettõl még mindig nem változna semmi. Most
meneküljön egy templomba, és fohászkodjon a
személytelen õstörvényhez. Ekkor már
tényleg sokkal gázosabb lenne, mert teljesen minden
értelmet veszítene. A jelenlegi állapotok mellett
legalább megvan a tudatos cél illúziója,
van mihez visszatérni, ha a lelkierõ fogytán van,
és ez így fog maradni még nagyon sokáig.
Talán így a jobb, ha az ember nem próbál
gondolni erre, és csak néha lesz rajta úrrá
rajta az eseménytelenség. Tovább hordja az
álarcát és nem vesz tudomást a kegyetlen
valóságról. Ha elfelejti mindazt, ami lehetne az
álarc nélkül, és éli eddigi
életét.
Mert ez is egy ösztön: élni kell. Nem lehet egyik
napról másikra bedobni a
törülközõt, és irány a
túlvilág. Emiatt az alapvetõ hülyeség
miatt míg ember lesz, addig álarc is lesz. Míg
ember lesz, addig minden marad a régiben, és
várjuk, hogy világunkban bekövetkezzen a
tökéletes harmónia, amirõl mindig is
álmodott az ember: minden szép, minden jó,
mindenki példásan viselkedik, és persze a
kajáért csak ki kell nyújtanunk a kezünket.
De nem szabad elfelejteni, hogy ez lesz a tökéletes
összeomlás, hisz az embernek cél kell,
hajtóerõ. Márpedig a paradicsomi állapotok
mögött nem lesz más, mint dögunalom. De
úgy látszik ez senkinek sem jut az eszébe.
Dehát mit tehetek én, aki csak csepp vagyok a tengerbe,
mások szerint hülye gondolatokkal, hiszen én is
ugyanúgy be vagyok tagozódva a társadalomba.
Lassan hozzákezdek tehát minden lelki
problémám ellenére tanulni, ugyanis holnap is nap
lesz. Újabb álarcosbál. És nem szabad, hogy
a jelmezen egyetlenegy folt is essen. Mert az nem eshet rajta, ezt
kívánják az ember törvényei. Ezt
követeli meg az ész, az értelem, a
társadalom, az én mindenkori emberi éntudatom,
vagyis az illúzió.