Az Illúzió

Megkezdem lelki fejtegetéseimet. Hurrá, egy újabb hülyeség. Most mit írjak? Elegem van ebbõl az egészbõl. Egy hónapja talán még kajakra élni akartam, aztán semmi. Az iróasztalom egy nagy káosz, de a lelkem is az. Most hívjam Istent? Az úgysem segítene. Már errõl is letettem. Nincs már mi éltessen. Úgy igazán lecseszem ezt az egészet. Eleget kínlódtam már, pedig tulajdonképpen nincs miért aggódnom: mindenki szeret, és csak azért van a világon, hogy nekem segítsen.

Igen, így gondoltam sokáig. Talán ez is csak egy lelki csalódás következménye. Nem tudom. Az idõ majd eldönti. Én csak itt most vagyok magamnak, és cseszek mindenre. Bár talpra tudnék állni egy perc alatt, hiszen a sorsomat még én irányítom. Nagyjából. Talán senkit sem sértettem meg annyira, hogy ezért most meg tudna ölni. Ezt még azért remélem. Senkit sem akarok tiszta pillanataimban bántani, bár mindig így lenne. Tulajdonképpen én csak azt hittem, hogy a világ úgy rendeltetett, ahogy én azt elképzeltem fene nagy harmóniában. És minden reggel így is lépem át az alvás küszöbét. Aztán belenézek a tükörbe, bár ezt csak én tenném. Felveszek egy álarcot, irány a suli. Beszélünk ott mindenrõl, még arról is amirõl nem kellene, és egész idõ alatt azon imátkozom, hogy ne legyen már vége. Gyerünk haza, és rá kell jönnöm, hogy ennek ez egésznek úgy igazából semmi értelme nincsen. Nincs a tanulásnak, nincs semminek. Majd egyszer, ha talán majd röhögve fogom ezt a szöveget olvasni jónéhány év múlva, egyre õszülõ halántékkal, a leendõ unoka tudatába. De addig mi lesz. Addig mi legyen az életcél. Talán az, hogy a leendõ idõre gondolva nekiveselkedek, és élem a többi hozzám hasonló ember életét? Nem, én ezt nem fogom fel olyan könnyen, mint egyesek. Lehet, hogy egyszerûen szép az élet, de én még erre sohasem jöttem rá. Nem leszek képes feldolgozni az eljövendö akadályokat? Ki tudja. Egy nagy kérdõjel az egész. És miben bizzak, abban, hogy egyszer majd valaki megszán, és csak úgy emberségbõl odajön hozzá és megkérdezi, hogy mi van veled te hülye?

Én azt hittem, hogy ez csak úgy magától értetõdik, de már ebben is csalódtam. De persze azért ilyen mélyen senkinek sem panaszkodok. Az nem illene hozzám... De mégis, ilyen helyzetbe mit tud az ember csinálni? Most legyek neonáci vagy alkoholista, esetleg öngyilkos?

Ez nem lenne megoldás, és ezt én is ugyanolyan jól tudom, ha legalábbis szorult belém egy kis intelligencia. Bár néha már ebben is kételkedem. Egyszerûen mit keresek én itt. Mi köze ennek az egésznek, az én emberi mivoltomhoz? Most az lenne a legjobb, ha eltûnnék az ismeretlenbe, vagy megpróbálnám megváltoztatni a környezetem. Ez úgyse sikerülhet. Már nincs olyan erõ, és nincs hozzá kellõ erejû Isten se.

Isten. Nincs Isten. Legalábbis nem úgy, ahogy azt mondják a templomban. Az az egész színjáték csak arra jó, hogy minden problémát eltemessünk valamibe, pedig az soha sem fog megszûnni. Nem fognak attól még a piramisok arrébb menni, hogy elmondunk két imát. A csodák kora már régen lejárt. A természetgyógyászok még sejtenek valamit, a puszta hit erejébõl, de soha nem lesz még egyszer olyan nagy ez az erõ, mint ami Krisztusban volt. És ha lesz is, ha felbukkan egy igazi csodatevõ ember, aki mást vall Istenként, inkább elégetjük máglyán, minthogy szembesüljünk magunkkal, a prolémáinkkal. Ha azt mondaná, hogy a probléma vagy bûn sohasem nyerhet igazi megoldást, vagy feloldozást - hát, mi nem fogunk rá hallgatni.

Nem lehet pedig ezeket elbarikádozni valami végsõ, nagyon mély helyen. Van Isten, bizonyos értelemben tényleg van, de ezt mi még nem tudjuk felfogni. Használhatunk rá közhelyeket, hogy alapvetõ törvényszerûség, az õsi harmónia és egyebeket, de mégsem fogjuk soha igazán felfogni. Én fejben szoktam hozzá fordulni, pedig jól tudom, hogy csak magammal beszélgetek. Ettõl még az alma gömbölyû fog maradni, és a hegy sem fog Mohamedhez menni, de mégis kivert kutya fogok maradni az én magamba forduló társalgásommal. Nem fogok senkit sem megváltoztatni, még magamat se. És el is szoktam rajta tûnõdni: azért nem lehet ilyen egyszerû, és ilyen kegyetlen az élet, az emberi tudat!

Pedig az, hogy még megoldasz egy bármilyen feladatot, a magfúziós folyamatok ugyanúgy fognak a Napban lejátszódni, az emberbõl nem lesz majom, de ha ezek mind megtörténnének az sem érdekelné az úgynevezett Istent. Nem hiszem, hogy ha még õ személyként létezne is, akkor sajnálni tudna minket, pedig az õ feladata lenne, hogy ha már értelmes lényként ideküldött erre az istenverte bolygóra, legalább valami értelmet adjon az életnek. Hát, azt nem hiszem, hogy ha ez lett volna, akkor az úgynevezett Teremtõ, csak úgy megteremtett minket értelmes biomasszát, aztán meg uccu neki csinálj, amit akarsz alapon itthagyott. Az nem lehet, hogy csak azért hozott létre, hogy a hülyeségeinkkel szórakozzon szabadidejében, aztán meg, ha beleunna csak felrobbantaná a Napunkat, aztán agyõ ember.

Ezért nem tudok hinni a személyességében. Most nem törõdik velünk, csak úgy vagyunk itt magunknak, aztán ha halálodig mindent jól csináltál, hát majd odafenn megveregeti a válladat, és betessékel a mennyekbe, vagy ha valamit elszúrsz, akkor beledob a süllyesztõbe? Ez nekem, ha azt hiszem, hogy szuperintelligens, meg teljesen tökéletes, hát magas. De lehet, hogy csak az én kis 20. századi agyacskámnak tudható be ez az agyrém. Mindegy. Én akkor is azt veszem észre, hogy mindenki ebben a világban, még ha azt hiszi, hogy teljesen boldog, akkor is egy álarc mögött bújkál az értelmetlenség elõl. Ehhez a végeredményhez mindenki saját maga is eljuthat, akinek van egy kis önkritikája. Nem kell ehhez Einsteinnek lenni, csak szét kell nézni egy kicsit.

Én is sok emberrel beszélgettem már úgy, hogy akirõl még talán saját maga sem gondolná, kimondta, hogy tulajdonképpen szerinte semmi értelme nincsen az életének, pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. De, ha szóba hoztam volna neki ezt máskor, akkor illemi mosoly mellett az egészet letagadná. De az a legszörnyübb, hogy ez mindig, minden történelmi korszakban így volt. Csak el kell rajta gondolkozni, hogy ha a középkori parasztnak volt egy kis sütnivalója, hát mi a fenének kaparta a földet egész álló éven át. Hogy legyen egy ideig kajája, aztán minden kezdõdjön elõlrõl? Erre mindenki persze azt válaszolja, hogy vannak gyerekei az illetõnek, meg persze azért nem olyan hülye, hogy éhen haljon.

Igen, lehet. De a jövõ generáció felnevelése iránti buzgalom, ami a gyerekek szeretetébõl fakad, az nem egy rég elfeledett állati ösztön emberi megnyilvánulása? Ebben az esetben ez az egész élet nem lehet más, mint az állatvilág ösztöneinek kiélése minden cselekedetünkben egy kis felelõségteljes gondolkodás kíséretében, és így szépen lassan eljutunk odáig, hogy a homo sapiens a majomtól semmiben sem különbözik. Amit mi emberi felsõbbrendûségen szajkózunk: az ész, az értelem, a gondolkodás, az nem több mint egy elképzelt illúzió, hiszen akármennyire is ismerjük meg materiális világunkat kémiai vagy fizikai képletek formájában, és legyen a mi végsõ konzekvenciánk bármi: az élet keretein belül mindig az ösztönök fognak irányítani, és ebben az úgynevezett Istenhez küldött imáink sokasága sem segíthet. Míg ezt nem bírjuk felfogni, addig ugyanúgy csak a magunk illúziójának, és testi örömöknek fogunk élni.

Nem biztos, hogy ha ezt valaha is felismernénk, akkor az egyház csõdbe menne, de az igen, hogy végül is ez még rosszabb lenne. Hiszen képzeljük el azt az embert, aki tudja, hogy csak egy ösztönlény, és csináljon bármit, attól még nem fog változni a világban sok minden, és ha csinál valami hülyeséget, nem fog rajta segíteni az istene, nem lesz hova menekülnie. Nem lehetne neki kielégitõ akkor még a halál sem, hiszen ettõl még mindig nem változna semmi. Most meneküljön egy templomba, és fohászkodjon a személytelen õstörvényhez. Ekkor már tényleg sokkal gázosabb lenne, mert teljesen minden értelmet veszítene. A jelenlegi állapotok mellett legalább megvan a tudatos cél illúziója, van mihez visszatérni, ha a lelkierõ fogytán van, és ez így fog maradni még nagyon sokáig. Talán így a jobb, ha az ember nem próbál gondolni erre, és csak néha lesz rajta úrrá rajta az eseménytelenség. Tovább hordja az álarcát és nem vesz tudomást a kegyetlen valóságról. Ha elfelejti mindazt, ami lehetne az álarc nélkül, és éli eddigi életét.

Mert ez is egy ösztön: élni kell. Nem lehet egyik napról másikra bedobni a törülközõt, és irány a túlvilág. Emiatt az alapvetõ hülyeség miatt míg ember lesz, addig álarc is lesz. Míg ember lesz, addig minden marad a régiben, és várjuk, hogy világunkban bekövetkezzen a tökéletes harmónia, amirõl mindig is álmodott az ember: minden szép, minden jó, mindenki példásan viselkedik, és persze a kajáért csak ki kell nyújtanunk a kezünket. De nem szabad elfelejteni, hogy ez lesz a tökéletes összeomlás, hisz az embernek cél kell, hajtóerõ. Márpedig a paradicsomi állapotok mögött nem lesz más, mint dögunalom. De úgy látszik ez senkinek sem jut az eszébe. Dehát mit tehetek én, aki csak csepp vagyok a tengerbe, mások szerint hülye gondolatokkal, hiszen én is ugyanúgy be vagyok tagozódva a társadalomba. Lassan hozzákezdek tehát minden lelki problémám ellenére tanulni, ugyanis holnap is nap lesz. Újabb álarcosbál. És nem szabad, hogy a jelmezen egyetlenegy folt is essen. Mert az nem eshet rajta, ezt kívánják az ember törvényei. Ezt követeli meg az ész, az értelem, a társadalom, az én mindenkori emberi éntudatom, vagyis az illúzió.